Nemcsak én tértem vissza, de Te is. Újra ott vagy az álmaimban. Hol ritkábban, hol sűrűbben. És fáj. Ez most már nem olyan mint régen, amikor vágyva vágytam, hogy megjelenj ott.
Nem olyan mint régen, amikor mosolyra húzódott a szám, valahányszor eszembe jutottál.
Most már más. Végtelen fájdalom van és a megalázottság érzése. Nem általad. Önmagam által. Ide süllyedtem. Koldulok. Hogy mit? Magam sem tudom.
Persze Neked ez csak játék: itt van még mindig valaki, aki szeret, aki álmodik, aki újra nyomorultul érzi magát. Aki bármit megtenne, ha volna két élete.
Mintha nem is telt volna el ez az ÖT (mennyi? igen, öt!) ÉV. Mintha csak tegnap léptél volna ki az életemből.
Olyan jó lenne tudni, mikor ér már véget, mikor jön el az a nappal, amikor nem kell újra építenem mindazt, amit éjjel leromboltam...
Hiányzol és SZERETLEK. Míg élek.
