we don't talk anymore

Nem tudom becsapni önmagam. Elrejthetem az érzéseimet önmagam elől, de aztán úgyis győz az igazság. Utat tör magának. Ami igazán hiányzik az életemből azt végül úgyis megteremtem. Így vagy úgy, de behívom az életembe.

Pár napja úrrá lett rajtam megint valami csendes szomorúság. Az egyre sötétebb napok, a természet teljes elcsendesedése mind hozzájárul talán ehhez a melankóliához...

Te is eszembe jutsz. Mit csinálsz, kivel lehetsz, eszedbe jutok-e? Kezedbe veszed-e néha a telefont hogy tárcsázd a számom? Lemondóan vagy megkönnyebbülten legyintesz, ha végül mégsem nyomod meg a gombot?

Mindig van egy pont, amikor megjelensz nálam. Sajnos nem fizikai valódban, hanem csak az álmaimban... megteremtelek magamnak. Felépítelek azokból az emlékmorzsákból, amik megmaradtak. 

Nekem. 

Belőled.

Egy olyan világot teremtek, ami sosem volt és talán soha nem is lesz. 

De ott vagy. 

Te vagy. 

Velem vagy. 

És olyan dolgok történnek, amikről valóban CSAK álmodni merek...

Hiányzol...

ébren

Fekszem és ébren vagyok. Rád gondolok és a nőkre, akiket csókolsz. Bárcsak hasonlítanának rám, bárcsak hasonló illatuk lenne. Azt hiszem, minden érzelemnek van egy illata. A mellőzésnek is... És a szerelemnek, a szerelemnek leírhatatlan az illata. Olyan, mint amikor szinültig eltelsz és nem érzel többé hiányt.

Fekszem, de ébren vagyok. Bárcsak boldog lennél. Talán az is vagy, esetleg úgy vagy mint én. Talán lányokkal próbálod betölteni az űrt, hogy aztán a korábbinál is üresebbnek érezd magad. Talán eszedbe jutok és bánod már azt, ahogy vége lett. De az is lehet, hogy újra szerelmes vagy és csak én vagyok képtelen továbblépni.  Talán csak a saját érzéseimet vetítem ki rád.

Ébren fekszem és azt kívánom, bárcsak felhívnál. Hallani szeretném a hangodat, még akkor is, ha csak az időjárásról beszélgetnénk. Fogalmad sincs, mennyire hiányozhat egy hang, amíg el nem veszíted.

De te sosem hívsz. Én pedig túl fáradt vagyok ahhoz, hogy aludjak. Így most csak fekszem. Fekszem és gondolkozom, vajon mit csinálhatsz....

majdnem

Te és én,
mindig majdnem,
újra és megint.
Bárcsak emlékeznél arra,
ahogy nem tudtam a szemedbe nézni.
Csak veled maradni.
Kezem a kezedben.
Egy majdnem pillanat,
a majdnem pillanat.
Ahogy minden elkezdődött.
Mindig a majdnemben éltünk.
Soha semmi.
Mindig valami.
És soha többé.