Hello Tündérem!

Nem csak jó dolgok történnek... a sors az egyik kezével mindig ad, a másikkal pedig elvesz.

Nehéz elfogadni, hogy az évek múlásával egyre többen mennek el. Többségük váratlanul. Nehéz elfogadni, hogy a Halottak napja egyre mélyebb értelmet nyer és egyre több mindenki csak az emlékekben él...

Miközben az év egyik legboldogabb estéjét töltöttem Vele, a lelkem másik fele hang nélkül zokogott. Véget ért egy 27 éves kapcsolat. Elment egy barát. Kegyetlenül korán, kegyetlenül fiatalon.

Agyvérzés, majd a kórházban egy újabb - végzetes stroke. Agyhalál.

Az autómban ültem, volt pár felesleges percem, mert késett a nagy Ő. Két napja tudtam, hogy nagy baj van, de bíztam benne, hogy jó hírek várnak a telefon túloldalán.

"Agyhalott. Elvégezték a teszteket. 12 óra múlva megismétlik, majd lekapcsolják a gépekről."

Üres szavak. Üressé vált világ. Légüres tér... de menni kell tovább. Mosoly az arcon. Nem történt semmi. Ott áll, rám vár. "Ne legyél ilyen rosszkedvű!" Mit mondhatnék. 10 hónapja nem láttam, de ha kimondom, ami bánt, akkor csak sírni tudok. Nem itt, nem most. Rendeljünk. Együnk. Nem tudok a szemedbe nézni. Most nem. Még nem. Remeg a kezemben a pohár. Istenem, az nem lehet, hogy nincs csoda...

De nincs csoda.

Másnap délelőtt lekapcsolták a gépeket és egy szív megszűnt dobogni.

"Hello Tündérem!" - soha többé nem kezdődik már  így üzenet.

Viszlát.
Viszlát.

A nagy egész

Ahogy öregszik az ember, egyre többet foglalkozik a lelki dolgokkal. Már nem a megvásárolható dolgok állnak a középpontban, hanem a megfizethetetlenek. Egyre többet ér egy este a barátokkal vagy egy váratlan telefonbeszélgetés. És egyre gyakrabban hallgatunk a szív szavára...

Persze nem tudok kibújni a bőrömből és próbálok mindent megérteni, pedig tudom, hogy nem kéne. A millió kedves és fájó epizód mind-mind a nagy egész része, amit az Életemnek nevezek. Akárhogy gondolkozom és tervezek, az Élet mindig  bebizonyítja, hogy ő az igazi rendező és minden, de minden halad az úton... a cél felé, amit megírtam (megírtunk?) magamnak.

Egy hónapja még elképzelhetetlennek tűnt mindaz, amit hat napja átéltem. Ülni Veled szemben és látni, ahogy jóízűen falatozol. Belebújni a karjaidba és érezni a tested. Simogatni a mellkasod és csókot váltani.

De megtörtént.
Már semmit se akarok megérteni. Csak érezni. Téged. Megélni a mát. Nem szomorkodni a tegnapon és nem aggódni a holnapon.
Bebizonyosodott, hogy végül mindig megérkezel.

Szeretlek.