STOP

váratlanul

Szombaton megint Rólad álmodtam. Az ölelésedről és a csókodról.
Utálom, hogy fel kell ébredni.

kontroll

Ha eleget foglalkozol a lelkeddel, a tested működését illetően is tudatosabbá válsz. Pontosan tudod, ha valami másképp kezd működni...

Akkor is megéreztem, hogy EZ  most másképp fáj, szúr, feszül.
És tényleg igazam volt.

Meg voltam semmisülve a leletek láttán. De meg akartam gyógyulni. Látni akartam, hogy felnő a gyerekem. Ott akartam lenni az esküvőjén. Az élete része akartam maradni.
Ugyanakkor az orvosok többsége elég borús képet festett le. Két hónapot töltöttem el a totális bizonytalanságban. Egyszer fenn. Máskor lenn.

Soha nem felejtem el az idős professzor arcát, ahogy az orra hegyére tolt szemüvege felett rámnézett  és hangját felemelve megkérdezte:
"Ki a fene paráztatja magukat?" Akkor éreztem először, hogy van remény. Hogy ennél sokkal rosszabb eredményekkel is van túlélés. Hogy semmi értelme temetni magam, amíg nem tudom, hogy ténylegesen mivel állok szemben. A harchoz ismerni kell az ellenséget.

Úgy mentem be a kórházba, mintha csak egy rutinműtét lenne. Nem érdekelt, hogy ami csak balul sülhetett el, az balul is sült el. Nem érdekeltek a komplikációk, a fájdalmak, a csövek. Otthon akartam lenni. Mielőbb.

Szerencsém volt. Amit ki kellett venni, azt kivették, de deréktól lefelé is nő maradtam. Betartom az előírásokat. Reggelente beveszem a fél marék bogyómat. Odafigyelek, hogy mit eszem, mit iszom és mit gondolok. Négy havonta megjelenek a radiológusnál és a kötelező kontrollokon. Évente egyszer átfolyatom magamon a "koktélt". Jól vagyok. Két éve tünetmentes.

De két hete megint OLYAN furán fájok... Szóval érik egy rendkívüli kontroll.

velem vagy nélküled

Mit gondoltam?
Mit akarok?
Kérdések, amikre igazából nem is tudok válaszolni...

Reggel mindig tiszta a fejem. Látom az egész helyzet abszurditását és totál megértem a  hallgatásodat, a közönyödet.
Aztán, ahogy napközben elkalandoznak a gondolataim és újra meg újra azon kapom magam, hogy már megint nálad vagyok, egyre jobban hiányzol. Egyre inkább azt érzem, hogy tennem kell valamit, valahogy jobb belátásra kell hogy térítselek.

Közben tényleg nem tudom mit akarok tőled. Végülis nem is tőled akarok valamit, hanem téged magad akarlak. Egyszerűen csak szeretném, ha része lennél az életemnek. Szeretném, ha magától értetődő lenne, hogy megtehetem, amit érzek. Nem akarok zavarban lenni az érzéseim miatt. Látni akarlak. Találkozni akarok veled. És ha látlak, ha találkozunk, meg akarlak ölelni, meg akarlak érinteni, hozzád akarok bújni. Mert ott az én helyem. Ezt érzem.
Nem akarok kínos csendet és három lépés távolságot, mert az nem én vagyok. Azok nem mi vagyunk...

De zaklatni sem akarlak, csak szeretném, ha néha hallhatnám a hangod, ha természetes lenne, hogy időnként találkozunk és mesélünk egymásnak az életünkről...

Nem lehetek veled, de nélküled sem akarok.
Barát? Szerető? Egyik sem és mindkettő. Olyan vagy, mintha egyetlen testben lennél minden férfi, akire valaha szükségem lehet.

coming out

Csak a szokásos éves kontroll volt. Úgy tűnt, hogy végre jók az értékeim és a gyógyszer-beállítás is. Egyszercsak megállt az orvos és összevonta a szemöldökét. Mindig tudom mit jelent ez. Nem jót.
Felém fordította a monitort. Magyarázott, miközben megmutatta a "rohadékot".
Visszarendelt két hét múlvára. "Vannak csodák!".
Akkor nem voltak. Két héttel később már a vérvételes papírokkal a kezemben jöttem ki a rendelőből.
Ha magánintézménybe jársz, emberszámba vesznek. Nem ülsz órákat a váróban, 2 perc alatt szólítanak vérvételhez, melynek eredménye délután vagy másnap landol az email fiókodban.
Munka közben jó hírt kapni jó. Rosszat meg rossz. Ez ilyen egyszerű. Ez pedig k**** rossz hír volt. Három csillagos. Az értékek bőven a referencia határokon kívül. És ez most nem a szérum vas csökkent értékére hívta fel a figyelmet. Ez két tumormarker volt. A lelet alján pedig a kőkemény konklúzió: "Magas eshetőség a ... eredetű ... rák jelenlétére."
A folyosón hívtam az orvosom, miközben a saját temetésemről vizionáltam.
Több szem többet lát. A következő hetekben több időt töltöttem orvosi várókban és székekben, mint a saját ágyamban. Az összes követ megmozgattuk. Több radiológus látott, mint addig egész életemben. Szinte minden nap más vizsgálóasztalon feküdtem.
A mélypont az volt, amikor az egyik jónevű klinika feltörekvő orvosa (természetesen hozzá is ajánlással érkeztem) a kettős hasi sztóma rejtelmeibe kezdett bevezetni. A pokol legmélyebb bugyrába. Amikor már nincsenek petefészkeim, méhem, hüvelyem. Amikor megszabadítanak a hashártyám egy részétől, a húgycsővemtől és a végbelemtől. Ekkor néztem a mellettem ülő férjemre. Holt sápadtan hallgatta az ítéletet.
"Öt éves túlélés?" "Majd szövettan után. 1.stádium esetén 90%. 3-4. esetén csak néhány hónap."
"És ha nem jártam volna a rendszeres kontrollokra, akkor mire kiderül már tepsi?" "Igen. Sajnos. Ez ilyen alattomos."
Fasza.

hiány

Reggel kinyitom a szemem és eszembe jutsz. Aztán visszakanyarodok az éjszakámhoz, kicsit kutatok: találkoztunk-e az álmaimban. Mostanában ritkán jössz. Hiányzol. Onnan is.
Nyúlok a telefonért. Ellenőrzöm az összes létező csatornát és konstatálom, hogy nem írtál. Ma sem. Tegnap sem. Talán sosem fogsz már.
Összerakom magam. Szabin vagyok. Ráérek. Elkészítem a reggelit és eszembe jut, hogy egy időben nem reggeliztél. "Csak ezzel 10 kilót fogytam." "Az agynak kell a szénhidrát. Reggelizz." - válaszoltam.
Jövök-megyek. Bepakolom a mosógépet. Emlékszem a tiédre, ott lenn a pincében.
Viráglocsolás. Ugyanolyan a kannám, mint amilyen régen neked is volt. Csak a színe más. A kezembe fogom és odaképzelem a Te kezed is.
Melegszik a halászlé. Nézem a gyöngyöző levest. "Mit főzöl?" "Halászlé. De te biztos nem szereted." "Szeretem."
Olvasok, takarítok. Teszem a dolgom. Múlnak a percek, órák. Gondolatban szinte mindent megosztok veled és szinte mindenről így vagy úgy, de eszembe jutsz. Elmesélem a gondokat és örömöket.
Mire este ágyba kerülök, olyan mintha mindent tudnál rólam. Csak a hiányod véglegességéhez vagyok képtelen hozzászokni.
Átgondolom a napom. Lehunyom a szemem. A kezemet széttárt ujjakkal a tenyeredbe csúsztatom, majd az ujjaimat szorosan az ujjaid köré fonom.
"Itt vagyok" - suttogom. És remélem megérzi a lelked. Ott, abban a nem is olyan távoli ágyban.
"Hiányzol. Jó éjt!"

... soha ...

Nyílt levél egy köddé vált pasinak

"Az élet nem más, mint a be nem teljesedő kapcsolatok, a félbehagyott, elbénázott és észre sem vett lehetőségek sora." (Nem kellesz eléggé c. film)

Emlékszem, bő hét évvel ezelőtt épp egy osztálytalálkozó szervezésének lázában égtem, amikor megkérdeztelek, Te miért nem vagy jelen egyetlen közösségi oldalon sem. Minek? - volt a válaszod. "Aki érdekel, azt felhivom telefonon."

Az elmúlt hét év alatt, amikor naponta megtapasztaltam, hogy nem kellek eléggé, gyakran eszembe jutott ez a mondat... de aztán mégis mindig felmentettelek és a körülményekre fogtam a hallgatásodat.

Idén már a harmadik kipontozásomat élvezhetem. Most is épp vmi mondvacsinált indokkal. Nem mondanám, hogy úriemberként reagáltál...

Azért, ha valaki már sokadszor tűnik így el az ember életéből, az gondolkodásra késztet. Régen sejtem, hogy egész más értékrend szerint élünk, de nem értem, miért vagy gyáva ahhoz, hogy valódi magyarázatot adj. Mert chat közben egy fotó kitörlése viberen, nem főben járó bűn. Szerintem.

Nem értem, miért nem lehet intelligens emberek módjára megbeszélni a dolgokat, miért nem érdekel Téged az én véleményem. (Persze ilyenkor az a válasz jön, hogy nekünk nincs miről beszélgetnünk. Hogy aztán máskor azt vágd a fejemhez: "Veled nem lehet beszélni!")

Nem értem, miért gondolod, hogy nem értenék meg egy választ, amit nem a pillanatnyi indulat szült. Nem értem, miért jobb a viselkedéseddel sokkal nagyobb fájdalmat okozni, mint amit az igazság valaha is okozhatna.

Most persze én vagyok a bolond nyomulós csaj, aki nem ért a szóból. Úgy gondolom, hogy negyvenévesen, közel húsz év ismeretség után többet érdemlünk egy odavetett "Leszarom."-nál.

Az elmúlt pár hétben, úgy érzem mindent megtettem, hogy szóra bírjalak. Többet nem kereslek. A sors nem úgy keveri a lapokat, hogy láthassalak. De ha egyszer véletlen összefutunk, én nem fogom elforditani a fejem. De tudom, hogy választ akkor sem fogok kapni tőled. 


A mi kurta-furcsa kapcsolatunkban talán épp ezek a megválaszolatlan kérdések és ellentmondásos kijelentések okozzák a legnagyobb (z)űrt bennem.

Remélem, egyszer Te is rájössz, hogy annak ellenére, hogy boldog vagy valakivel, még rettenetesen hiányozhat az, aki már nincs ott.

Remélem, egyszer Te is rájössz, hogy a megbocsátás, a bocsánatkérés, a szeretlek és hiányzol szavak teljesen értelmetlenek egy sír előtt kimondva.

Te most nem válaszolsz. Eltűntél. Én pedig beletörődök és továbblépek. Ha sikerül. Mert ez a viselkedés Téged minősít, nem engem.

Goodbye!

hagyd

Ott a pont. Azt hiszem, én azzal rontom el mindig, hogy képtelen vagyok belenyugodni a helyzet véglegességébe. Várok és reménykedem. Közben pedig elmúlik az életem...

"Hagyd, hogy kicsússzon a kezeid közül, mennie kell… Ne kapj többet utána... Harcoltál már eleget, s ha ez kevés volt, itt az idő elengedned. Egyedül küzdened értelmetlen. Az, aki most ő, egyszerűen nem való az életedbe, talán soha nem is volt és soha nem is lesz, csak Te szeretted volna. Mindennél jobban. Talán... még nem érett azzá a személlyé, akinek melletted a helye, talán még vár rá néhány út, amit végig kell járnia, és egyszer visszatér, ha majd azzá válik, akire vágytál. Nem tudhatod, mit hoz a jövő, senki sem tudhatja, ezért csak a jelen mondhatja meg, most, mit kell tenned. Most, ha menni akar, el kell engedned… A búcsú szóljon mindig örökre, hogy a várakozás ne fossza meg semmitől az életed, de ma már tudod, ha valakit elengedsz, azzal lehet, hogy nem elveszíted, hanem esélyt adsz arra, hogy egyszer visszajöjjön úgy, hogy már készen áll. Ha hozzád tartozik, megtörténik, mert az Élet bizony… Oscar-díjas rendező." Manna OWell

unwanted

Egy sebet be lehet kötözni, egy törött csontot sínbe lehet rakni, de ha nem törődnek az emberrel, azt nem lehet utólag helyre hozni. Laurell Kaye Hamilton

itt vagyunk

Tudom persze, hogy ez mind érted, értem és értünk történt. Tudom, hogy odafent erre szerződtünk egymással. Tudom, hogy az idő, a tér és a test csak itt zár börtönbe minket. De azt is tudom, hogy pont az idő, a tér és a test kell ahhoz, hogy ezeket az érzéseket megélhessük. Noha valahol vigasztal a tudat, hogy még rengeteg lehetőségünk lesz találkozni, és a lelkeink valójában bármikor képesek kapcsolódni, azért mégis jó lenne kihasználni mindazt a jót, amit ez a világ rejt. Az érintések, ölelések, csókok, pillantások és szavak erejét.