coming out

Csak a szokásos éves kontroll volt. Úgy tűnt, hogy végre jók az értékeim és a gyógyszer-beállítás is. Egyszercsak megállt az orvos és összevonta a szemöldökét. Mindig tudom mit jelent ez. Nem jót.
Felém fordította a monitort. Magyarázott, miközben megmutatta a "rohadékot".
Visszarendelt két hét múlvára. "Vannak csodák!".
Akkor nem voltak. Két héttel később már a vérvételes papírokkal a kezemben jöttem ki a rendelőből.
Ha magánintézménybe jársz, emberszámba vesznek. Nem ülsz órákat a váróban, 2 perc alatt szólítanak vérvételhez, melynek eredménye délután vagy másnap landol az email fiókodban.
Munka közben jó hírt kapni jó. Rosszat meg rossz. Ez ilyen egyszerű. Ez pedig k**** rossz hír volt. Három csillagos. Az értékek bőven a referencia határokon kívül. És ez most nem a szérum vas csökkent értékére hívta fel a figyelmet. Ez két tumormarker volt. A lelet alján pedig a kőkemény konklúzió: "Magas eshetőség a ... eredetű ... rák jelenlétére."
A folyosón hívtam az orvosom, miközben a saját temetésemről vizionáltam.
Több szem többet lát. A következő hetekben több időt töltöttem orvosi várókban és székekben, mint a saját ágyamban. Az összes követ megmozgattuk. Több radiológus látott, mint addig egész életemben. Szinte minden nap más vizsgálóasztalon feküdtem.
A mélypont az volt, amikor az egyik jónevű klinika feltörekvő orvosa (természetesen hozzá is ajánlással érkeztem) a kettős hasi sztóma rejtelmeibe kezdett bevezetni. A pokol legmélyebb bugyrába. Amikor már nincsenek petefészkeim, méhem, hüvelyem. Amikor megszabadítanak a hashártyám egy részétől, a húgycsővemtől és a végbelemtől. Ekkor néztem a mellettem ülő férjemre. Holt sápadtan hallgatta az ítéletet.
"Öt éves túlélés?" "Majd szövettan után. 1.stádium esetén 90%. 3-4. esetén csak néhány hónap."
"És ha nem jártam volna a rendszeres kontrollokra, akkor mire kiderül már tepsi?" "Igen. Sajnos. Ez ilyen alattomos."
Fasza.