Most már tudom… Tudom, hogy amit gondolsz rólam, annak nem sok köze van hozzám. Van a fejedben valami rólam, ami nem én vagyok. Múltkor egy barátom azt mondta, hogy azért nincsen azzal, akit szeret, mert nem tudja megadni neki azt a szenvedést, amire a másiknak szüksége van. Te tökéletesen megadtad nekem. Mert semmi mást nem tettem, “csak” szeretlek, csak őszinte vagyok, elfogadlak minden bűnöddel, a történeteiddel. Voltak önfeledt, boldog pillanataink. Az együttléteink szenvedélye, a világmegváltó beszélgetéseink. Aztán egyik pillanatról a másikra eltűntél. Megint. Én pedig ismét azon gondolkodtam, hogy hol is rontottam el? Mit játszok újra és újra? Mi is történik? A tények szintjén az, hogy Találkozunk, jó nekünk együtt nagyon, elindul valami szép, aztán történik veled valami, ami az egész létezésedet fenyegeti, nem engedsz oda, nem beszélsz velem erről, nem hagyod, hogy segítsek, közben megszületik benned valami rólam, ellenséggé válok, de még csak meg sem védhetem magamat, mert csak a következményeit szenvedem el. Tehetetlen vagyok. (Hellinger terápia)
Lennék én bármi, lennék akárki, hidd el érted mindent megtennék, lennék én bármi, lennék akárki, ha újra itt lennél. --- Azt állítani, hogy megszűntél szeretni azt, akit valaha jobban szerettél bárki másnál a világon, az hazugság lenne. De továbblép az ember. Nem igaz? Tovább kell lépni.
2016. július 26., kedd
Most már tudom
2016. július 23., szombat
2016. július 19., kedd
Kutya
A napokban olvastam és eléggé szíven ütött. Több mint találó:
"Olyan vagy, mint azok a kutyák, rosszul bánnak velük, nem kellenek senkinek egész életükben, beléjük rúghatsz újra és újra, de mégis visszajönnek hozzád, törleszkednek, csóválják a farkukat. Könyörögnek. Remélik, hogy ezúttal más lesz, ezúttal majd jól csinálnak valamit, és szeretni fogod őket."(Paula Hawkins: A lány a vonaton)Valahogy magamra ismertem. Egy nevetséges, hülye kutya lettem...
2016. július 17., vasárnap
2016. július 15., péntek
19 év
Tegnap este volt 19 éve, hogy először láttalak. Ha akkor is olyan idő lett volna, mint tegnap, nem is ismernénk egymást...
Akármennyire fáj is, az idő kerekét nem lehet visszafele forgatni. Ma már tudom azt, amit 21 évesen még nem tudtam: mindig a megérzésekre kell hallgatni, hiszen AZ a szív szava. Akkor, azon az estén, ahogy megálltál mellettem és a szemembe néztél, ez dübörgött bennem : "Jajj, ne! Menekülj!"
Ehelyett, engedve valami égben köttetett egyezségünknek, nem futottam el, hanem vállaltam ezt a furcsa és fájdalmas kapcsolatot. Veled.
Sok mindent tanultam az elmúlt években a feltétel nélküli szeretetről, a megbocsátásról és talán az elengedésről is. De még mindig nem tudom és nem értem, hogy pontosan merre haladunk. Te folyton ellöksz magadtól, én meg tíz körömmel kapaszkodom beléd.
Volt idő, amikor minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön fizikailag és lelkileg is eltávolodnom tőled. Kicsit talán sikerült is... de nem volt olyan nap az elmúlt 19 évben, hogy ne gondoltam volna rád. Rosszabb napjaimon Te voltál reggel az első, este pedig az utolsó gondolatom.
Miközben millióféleképp próbáltam magam elfoglalni és lekötni, rá kellett jönnöm, hogy csak önmagamat áltatom: mindegy hol vagyok és kikkel, képtelen vagyok elszakadni tőled.
Vannak korlátok, amiket én választottam és vannak szabályok, amiket te hoztál. De mivel itt élsz a szívemben, valójában ezek sem választanak el Tőled. Bennem élsz. Próbáltalak elfelejteni, kitörölni, kitépni. Képtelenség.
Nincs nap, hogy ne vágynék Rád. Nincs nap, hogy ne akarnálak látni. Minden egyes nap ünneplőbe öltöztetem a lelkemet, hátha végre a sors is úgy intézi, hogy véletlenül lássalak. Ritka, hogy ilyen szerencsés legyek. De, ha megtörténik sem jobb vagy könnyebb. Állok, kezem-lábam remeg, a gyomromban mázsás kövek. Utána tán még jobban fájok, még üresebb vagyok.
A valódi találkozásaink pedig végképp felérnek egy középkori kínzással. Látni, ölelni és érinteni Téged határtalan boldogságot jelent, még ha csak pillanatokat, perceket, esetleg órákat is ad a sors. Utána újra ott a zuhanás.
Bárcsak értenéd amiről írok, bárcsak te is ezt éreznéd. Már önmagában ez is, hogy mindezt nem mondhatom el neked, hanem csak így leírhatom (neked tán soha el nem küldve), nagyon fájdalmas.
Most is itt ülök és csak a bizonytalanság ölel körbe. Olyan jó lenne elhinni, hogy amit igaznak hiszek, az igaz is volt. Olyan jó lenne elhinni, hogy azok a pillantások, ölelések és csókok, azok a kérdések és üzenetek, amik nem is olyan rég még összekötöttek minket, valóban Igazak és Szívből jövők voltak. Részedről. Mert önmagamban soha ilyen biztos nem voltam, mint most.
Hogyan tovább? Fogalmam sincs. Az életem utolsó hét évén gyorsvonati sebességgel száguldottam át. Valami teljesen más tudatállapotban. Folyton csak várva, várakozva és remélve. Aztán megkaptam, amit vágyva vágytam, és mielőtt még a kezembe foghattam volna, mielőtt még örülhettem volna újra elvesztettem mindent...
Megint falak vannak, közöny és elutasítás. Én pedig lassan talán tényleg feladom. Elfogadom azt, ami valójában elfogadhatatlan.
Nem tudok mást, mint remélni. Remélni, hogy ha ebben az életben már nem is, de majd egyszer: máshol és máskor kevésbé fájdalmas szerepet osztunk egymásnak. Hogy ott és akkor méltó módon fogjuk szeretni egymást.
Nem tudok mást, mint kérni. Kérni, hogy ne játsszunk tovább egymás szívével és érzéseivel. Ha Te nem érzed azt, amit én, akkor tényleg NE válaszolj, NE kérdezz, NE keress és legfőképp NE adj reményt.
Szeretlek.
Ég veled!
Akármennyire fáj is, az idő kerekét nem lehet visszafele forgatni. Ma már tudom azt, amit 21 évesen még nem tudtam: mindig a megérzésekre kell hallgatni, hiszen AZ a szív szava. Akkor, azon az estén, ahogy megálltál mellettem és a szemembe néztél, ez dübörgött bennem : "Jajj, ne! Menekülj!"
Ehelyett, engedve valami égben köttetett egyezségünknek, nem futottam el, hanem vállaltam ezt a furcsa és fájdalmas kapcsolatot. Veled.
Sok mindent tanultam az elmúlt években a feltétel nélküli szeretetről, a megbocsátásról és talán az elengedésről is. De még mindig nem tudom és nem értem, hogy pontosan merre haladunk. Te folyton ellöksz magadtól, én meg tíz körömmel kapaszkodom beléd.
Volt idő, amikor minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön fizikailag és lelkileg is eltávolodnom tőled. Kicsit talán sikerült is... de nem volt olyan nap az elmúlt 19 évben, hogy ne gondoltam volna rád. Rosszabb napjaimon Te voltál reggel az első, este pedig az utolsó gondolatom.
Miközben millióféleképp próbáltam magam elfoglalni és lekötni, rá kellett jönnöm, hogy csak önmagamat áltatom: mindegy hol vagyok és kikkel, képtelen vagyok elszakadni tőled.
Vannak korlátok, amiket én választottam és vannak szabályok, amiket te hoztál. De mivel itt élsz a szívemben, valójában ezek sem választanak el Tőled. Bennem élsz. Próbáltalak elfelejteni, kitörölni, kitépni. Képtelenség.
Nincs nap, hogy ne vágynék Rád. Nincs nap, hogy ne akarnálak látni. Minden egyes nap ünneplőbe öltöztetem a lelkemet, hátha végre a sors is úgy intézi, hogy véletlenül lássalak. Ritka, hogy ilyen szerencsés legyek. De, ha megtörténik sem jobb vagy könnyebb. Állok, kezem-lábam remeg, a gyomromban mázsás kövek. Utána tán még jobban fájok, még üresebb vagyok.
A valódi találkozásaink pedig végképp felérnek egy középkori kínzással. Látni, ölelni és érinteni Téged határtalan boldogságot jelent, még ha csak pillanatokat, perceket, esetleg órákat is ad a sors. Utána újra ott a zuhanás.
Bárcsak értenéd amiről írok, bárcsak te is ezt éreznéd. Már önmagában ez is, hogy mindezt nem mondhatom el neked, hanem csak így leírhatom (neked tán soha el nem küldve), nagyon fájdalmas.
Most is itt ülök és csak a bizonytalanság ölel körbe. Olyan jó lenne elhinni, hogy amit igaznak hiszek, az igaz is volt. Olyan jó lenne elhinni, hogy azok a pillantások, ölelések és csókok, azok a kérdések és üzenetek, amik nem is olyan rég még összekötöttek minket, valóban Igazak és Szívből jövők voltak. Részedről. Mert önmagamban soha ilyen biztos nem voltam, mint most.
Hogyan tovább? Fogalmam sincs. Az életem utolsó hét évén gyorsvonati sebességgel száguldottam át. Valami teljesen más tudatállapotban. Folyton csak várva, várakozva és remélve. Aztán megkaptam, amit vágyva vágytam, és mielőtt még a kezembe foghattam volna, mielőtt még örülhettem volna újra elvesztettem mindent...
Megint falak vannak, közöny és elutasítás. Én pedig lassan talán tényleg feladom. Elfogadom azt, ami valójában elfogadhatatlan.
Nem tudok mást, mint remélni. Remélni, hogy ha ebben az életben már nem is, de majd egyszer: máshol és máskor kevésbé fájdalmas szerepet osztunk egymásnak. Hogy ott és akkor méltó módon fogjuk szeretni egymást.
Nem tudok mást, mint kérni. Kérni, hogy ne játsszunk tovább egymás szívével és érzéseivel. Ha Te nem érzed azt, amit én, akkor tényleg NE válaszolj, NE kérdezz, NE keress és legfőképp NE adj reményt.
Szeretlek.
Ég veled!
2016. július 13., szerda
VIP
Aki nem keres, az idővel rájön, hogy mit veszített.
Mert az erős férfi nem az, aki mindent rezzenéstelen arccal bír. Nem az, akinek minden helyzetben fitogtatni kell erejét. Nem az, akinek esze győzedelmeskedik a szíve felett.
Az erős férfi az, aki minden esetben vállalni tudja érzéseit, még akkor is, ha esze nevetségesnek tartja ezt.
2016. július 10., vasárnap
MOST
Az a férfi, akinek éppen a MOSTban van mellettem a helye:– jelentkezik– reagál az üzeneteimre– felhív– találkozik velem– együtt tölti velem az időt– érezteti, hogy fontos vagyok neki– kimondja az érzéseit– nem bánt– nem utasít el– felveszi a telefont– nem hibáztat engem, nem hideg velem és nem tűnik el.
2016. július 9., szombat
Nem tudom mi vonz hozzád
Ez az egyik kedvenc írásom...
"A karmikus kötődés olyan erős, hogy sokszor nem is értjük, mi vonz a másikban, csak azt tudjuk, hogy valamiért vele kell lennünk, belelopózik a gondolatainkba, képtelenek vagyunk másra koncentrálni. Az is előfordulhat, hogy vonzódásunk teljesen érthetetlen számunkra: hiszen a múltban hozzánk hasonló lélek akár egészen eltérő személyiséget is vehet magára, mi pedig nem értjük, miért pont ő kelti fel az érdeklődésünket. Akihez ilyen erősen vonzódunk, ahhoz minden bizonnyal karmikus szálak fűznek. Lehet, hogy előző életünkben/életeinkben ő volt a társunk, ő az égi párunk, akivel életeken át együtt maradunk. De az is lehet, hogy egyike karmikus kapcsolatainknak, amelyeket azért kell újra és újra megélnünk, hogy a benne foglalt konfliktus fölé kerekedhessünk. A harmadik lehetőség pedig, hogy jelenlegi kötődésünk korábbi kívánságaink következménye: előző életünkben vágytunk vele lenni, de nem tehettük meg, vagy nem éltünk elegendő ideig a kapcsolatban. Ilyenkor minderre jelen életünkben adódik lehetőség. Lehet, hogy épp nincs szükségünk a kapcsolatra, esetleg harmonikus házasságban élünk, a karmikus találkozás mégis felborít mindent. Ugyanis lehetetlen ellenállni a vonzódásnak, sőt, a szakítás is szinte képtelenség. Hiába hagyjuk el a másikat, valami mindig visszahúz hozzá, újra és újra kikötünk egymás mellett."
2016. július 8., péntek
kódok
2016. július 6., szerda
2016. július 5., kedd
Igazi
Egy igazi szeretet-kapcsolatban...
- NINCS megalázás
- NINCS félelem
- NINCS hazugság
- NINCS zsarolás
- NINCS egyoldalúság
Mert a szeretet nem azt jelenti hogy bármit megtehetnek veled...
2016. július 3., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)