Onnan veszed észre, hogy valakit igazán szerettél, ahogy egyre több idő múlik el, a fájdalom nem enyhül, hanem növekszik...
Nyálas, nem?
De azért igaz... :)
Néha elcsodálkozom azon, mekkora ökör vagyok... csendesen és nyugodtan csordogál az életem, hatmillió dolognak örülhetnék:
- bevált a gyógyszerem, amit 2 hónapja szedek (és szedhetek míg élek)
- végre van valami ok, amin el lehet indulni
- és holnap lesz az első kezelés...
Ehelyett írok egy idióta sms-t - amire tudván tudom, hogy nem kapok választ - kockáztatva a kedélyemet, a lelkiállapotomat, a holnapi nap sikerét...
Normális az ilyen ember?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése