Ma egy ember ötvenéves, aki egyszer nagyon fontos volt nekem.
Nem a férjem. Nem az életem szerelme. Hanem valaki, aki huszonkilenc éve egyszer csak belépett az életembe, és valahogy soha nem tudott teljesen kilépni belőle.
Tíz éve nem beszélünk.
Sokáig azt hittem, az idő majd mindent megold. Megoldott sok mindent. Már nem ugyanúgy fáj. Már nem akarom megváltoztatni a múltat. Már nem akarok új életet.
De van bennem egy részem, amelyik, ha egyszer csak szembejönne velem, még mindig megölelné és van bennem egy másik részem, amelyik ettől nagyon félne.
Az élet furcsa.
Nem mindig azok maradnak velünk, akikkel együtt öregszünk meg és nem mindenkit felejtünk el, akitől búcsút vettünk.
Ötvenéves lettem.
Azt hittem, ebben a korban már minden kérdésre tudni fogom a választ.
Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy vannak emberek, akik nem a jelenünk részei, hanem a történetünké.
És talán ez is rendben van.
