Nem tudom becsapni önmagam. Elrejthetem az érzéseimet önmagam elől, de aztán úgyis győz az igazság. Utat tör magának. Ami igazán hiányzik az életemből azt végül úgyis megteremtem. Így vagy úgy, de behívom az életembe.
Pár napja úrrá lett rajtam megint valami csendes szomorúság. Az egyre sötétebb napok, a természet teljes elcsendesedése mind hozzájárul talán ehhez a melankóliához...
Te is eszembe jutsz. Mit csinálsz, kivel lehetsz, eszedbe jutok-e? Kezedbe veszed-e néha a telefont hogy tárcsázd a számom? Lemondóan vagy megkönnyebbülten legyintesz, ha végül mégsem nyomod meg a gombot?
Mindig van egy pont, amikor megjelensz nálam. Sajnos nem fizikai valódban, hanem csak az álmaimban... megteremtelek magamnak. Felépítelek azokból az emlékmorzsákból, amik megmaradtak.
Nekem.
Belőled.
Egy olyan világot teremtek, ami sosem volt és talán soha nem is lesz.
De ott vagy.
Te vagy.
Velem vagy.
És olyan dolgok történnek, amikről valóban CSAK álmodni merek...
Hiányzol...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése