jövőtlenül

Nem tudom, miért csinálom. Eltelt pár csendes hónap, amikor minden egyes idegszálammal képes voltam erre a szóra koncentrálni: NEM.

Most meg megbolydultam... Képtelen vagyok felfogni a helyzet véglegességét és visszavonhatatlanságát.

Igazából a jövőre irányuló képzeteimmel van gond. El sem tudom képzelni, hogy lehet ezt az egészet "élőben" kezelni. Ha az embert ekkora mértékben negligálják, akkor ez "élőben" is működni fog? Mire kell felkészülnöm?

Szembejössz velem és elfordítod a fejed? Vagy csak szimplán keresztülnézel rajtam, mintha csak egy lennék a tömegből? Valaki, akinek arca nincs, teste nincs, létezése is kétséges???
Igen, ez az, ami kétségbe ejt... Régen, a széthullás előtt EZ volt az egyetlen, ami igazán éltetett, a VÉLETLEN lehetősége. hogy egyszer csak szembejöhetsz velem, vagy elsuhanhatsz mellettem... És akkor nem lesz más dolgom, mint fülig érő szájjal RÁD mosolyogni, utánad fordulni... És újra lesz pár pillanat, ami csak az enyém, amikor a tekintetünk egymásba fonódik és csak az enyém leszel. Aztán mindketten tovább megyünk, de én feltöltődöm pár hétre, hónapra, évre elegendő boldogsággal, mert LÁTTALAK.

És most ez is ELVESZETT. És ez fáj. Pokolian fáj.